Nyolcvankilenc - pánik - káosz - halál - jó volt.

Elég keményre sikerült a tegnapi nap... főleg a vége. Lényegében pont a hurrikán közepében voltunk, ránk csapott le először a várban. A legdurvább az volt, amikor eső elöli menekülés közben kiléptem a várfal mögül, és ekkor a szemem láttára szakadt le a Sándor palotával szembeni épület 300 nm-es teteje... egyenesen elénk az útra, amerre menni akartunk. Utána a kisebb darabok megindultak felénk... vissza a fal mellé, kiabálás a pánikba esett emberkéknek, hogy vissza, majd lapulás a várfal tövében... mint valami katasztrófafilmben. Ezért a látványért már megérte felmenni. Közben nem is eső esett, hanem ilyen sárszerű, sűrű cucc. És gratula Anitának és Viktornak is, mivel talán mi hárman nem estünk pánikba a jelenlévő emberek közül. A tető leszakadása után már nem az eső elől futottak. Mi elhatároztuk, hogy a fal elég biztonságos ahhoz, hogy kivészeljük a nagyját, és így is lett. Utána lecipeltük a bringákat a sáresőben és az árvízben a vár aljába, ahol a duna parti káosszal kellett szembesülnünk. Ott is vártunk egy jó félórát, majd nyugiban és biztonságban hazagurultunk. A várost mintha bombázták volna... az Istvánffy utcában találkoztam Csekés cimborámmal Rudival, akinek a házára rádőlt egy méteres átmérőjű fa... Villany és telefonvezetékek az utak közepén, rommá tört autók, kicsavart villanyoszlopok, áramszünet, folyamatos sziréna hangok. Ez egy olyan élmény volt, amelyet soha nem felejtek. De ha mégegyszer végig kéne élnem, gondolkodás nélkül igent mondanék. Főleg a tetős részre... Pár post-al arrébb valami ilyesfajta katasztrófára vágyakoztam. Bejött, köszi!