Kilencvenhat - DT.

Sikerült megnéznem a Dream Theater DVD dokumentáció részét (ami bevallom elég nehéz volt a WoW miatt...), és elgondolkodtam. Mégpedig azon, ahogy Petrucci és Myung elmeséli, hogy hogyan is találkoztak először. Gyerekkori jóbarátok voltak, már a suliban együtt zenéltek. Aztán a Berkley-t megtalálták Portnoyt. A többi már történelem... de az fogott meg igazán, hogy ez a 3 ember (és most csak őket emelem ki) hogyan tudott együtt zenélni 20 évig, a legnagyobb barátságban. Ha gáz volt, megoldották, együtt. Amikor elegük lett abból, hogy a kiadó megszabja, hogy mit zenéljenek, otthagyták az egészet, és kerestek egy producert maguknak. Volt idő, főleg a Falling Into Infinity album után, amikor Portnoy kijelentette, hogy lehet nem csinálja tovább. És akkor Petrucciék azt mondták, ok, akkor mi is abbahagyjuk. Az egész interjú alatt érezhető az a barátság, ami összekötötte, máig összeköti őket. Együtt kezdték, együtt is fogják abbahagyni. Senki nem mondja meg nekik, mit és hogyan csináljanak. Mindig eszerint dolgoztak. Nem követtek trendet a zenében. Teljesen más zenei világuk van, mégis sikerült azt eggyé kovácsolni. Talán ez a sikerük titka... vagy inkább az, hogy a barátságuk még a karrierjüknél, a zenélésnél is fontosabb. Vagy pont az, hogy ezt a barátságot sikerült összehozniuk a fergeteges zenei tudásukkal, létrehozva egy nagyon erős láncot... Ahol nincs olyan, hogy egy dönt, a többi hallgat (és szenvedi vagy épp ellenkezőleg, örül a következményeknek). És igazuk van. Úgy nem lehet zenélni, ha arra gondolsz, hogy ebből majd hogy lehet megélni, és 10 évre előre tervezel. Úgy nem lehet zenélni, hogy amikor lementek a próbahelyre, mindenki egy gép lesz, akinek feladata a szám tökéletes eljátszása. Régen azt hittem, ez működik. De a kedves élet bebizonyította, hogy nem. Ha szr vagy, de szívvel lélekkel játszol, akkor sokkal jobb leszel, mint egy gépies profi... Amikor a DT koncert végén végigmentek a színpadon és megköszönték a közönségnek a támogatást, akkor az arcukra volt írva, hogy igen, tényleg köszönik. Ismerek zenekart, akik nem a legjobbak, alig 1-2 éve zenélnek, csúsznak, néha hamisak... de teltház előtt játszanak, és szinte havonta mennek minden létező buliba, ahova lehetőségük van. És nagyon jó őket hallgatni, látni, ahogy csinálják, amilyen lelkesek. Hogy a közönség egy része a barátok, család, a másik meg az utánuk játszó főzenekar rajongótábora? Kit érdekel? Őket nem. A közönséget nem. MERT ott vannak, és nyomulnak. A DT is így kezdte. Az első demot Portnoy elküldte mindenkinek, felléptek minden helyi buliban, mentek, csinálták, nem tököltek... És úgy érzem, hogy amíg nem találok ilyen embereket magam köré (vagy nem találnak meg engem), addig köszönöm, de nem kérek a zenekarokból. Nem akarok gép lenni. Egy szívvel lélekkel játszó, szar amatőr akarok lenni. Aki tán idővel profivá érik. És nem erőltetve, csak haladva az árral. Ahogy a DT tette anno... respect.